Én nem szeretem a gyerekeket. Egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni. Például nem tudok velük beszélgetni. Miről? Amiről én akarnék, azt ők úgyse értik meg. Amiről meg ők akarnak beszélni, az meg engem már nem érdekel, kinőttem. Meg hogyan? Nem fogok lehajolni meg ott tutujgatni, de nemis olyan felnőttesen, mert az sem jó..
Viszont most a nyaralásunk során megismertem egy kisfiút (R). Egyből észrevettem, mert megragadott benne valami. Valami, amit nemtudok megmagyarázni. De olyannyira megfogott, hogy később már egész jó barátok lettünk. A kora ellenére olyan kis értelmes, és óvodás létére folyékonyan olvas, hibátlanul számol és ír. Komolyan mondom jobban el tudtam vele beszélgetni, mint néhány korombeli sráccal.
Minden nap, amikor lement a nap, és nem volt már meleg, de még hideg sem, anyummal mindig tollasoztunk a kertben. R ilyenkor mindig odajött játszani, vagyis inkább segíteni nekem. Elkapta a labdákat, ha leesett, és odahozta nekem. Egyszer, amikor odaadta a labdát, felnézett rám azokkal a gyönyörűszép barna szemekkel és azt mondta: "Olyan szép vagy." Ajj majd elolvadtam, olyan édes volt ^^. Átöleltem, aztán odarohant az apukájához azzal hogy: 'Apa, súgok valamit.' Erre mondta az apukája, hogy társaságban nem illik súgdolózni, és hogy akkor mondja hangosan. Még én is hallottam, hogy R azt mondja: "Azt hiszem én szerelmes vagyok a Dóriba." Hát nem aranyoos?^^
Végül odarohant hozzám: "Dóri, én szeretlek. És megígérem, hogyha nagy leszek, feleségül foglak venni."
